A trauma arcai: Chaplin, Te és én

"A valódi nagyság az igazi géniusz nem a gondtalanságban születik, hanem a küzdelemben."

Egy kisfiú, akit a szegénység és az elmegyógyintézetbe került anya árnyéka nevelt fel a londoni nyomornegyedekben. Aki cipőtalpat rágott éhségében, és a kabaré színpadán tanult meg túlélni.

Innen kezdődött minden. A siker, a hírnév és a Brit Birodalom Lovagja cím is. Ahogyan az Oszkár –díj is.

Ő lett a világ első igazi filmsztárja – egy néma kis csavargó, aki szavak nélkül sírt és nevettetett egyszerre. És Amerika, az amerikai álom színtere, ahol felemelkedett, egyszer csak hátat fordított neki, és kiutasította.

Mert az álmok nem mindig végződnek happy enddel.

Hogy mi köze van mindezeknek a terápiákhoz?

Először is jobb ha tudod, hogy kétféle emberből lesz terapeuta:

• aki soha semmilyen élethelyzeti válsággal nem találkozott, ezért biztos benne, hogy mindenkinél mindent jobban tud- pl. pszichiáterek egy kis része
• a másik, aki megvívta a maga csatáit és azt szeretné, hogy másoknak- neked pl- , már ne kelljen végigtolni a szopórollert.

Mind a két embertípus csalódik a munkája során.

Az első azért, mert rá fog döbbenni, hogy vannak olyan helyzetek, amikhez egyedül kevés, a második pedig azért, mert hiába teszi ki a szívét – lelkét, akkor sem lehet senkit megvédeni attól, hogy azokat a helyzeteket, amiket családilag vagy önállóan létrehozott, bármennyire tapasztalt is a terapeuta, megoldja helyette.

Akkor minek a terápia?

Kérdezheted jogosan.

Miért kérdezed meg egy autó állapotát és árát, mielőtt megvennéd?

Na, a terápia pontosan ez- kisarkítva.

Ha megnézed a látszólag tökéletes embereket, akikre annyira szeretnél hasonlítani, mindegyiknek megvan a maga traumatörténete.

Ha nem találtad ki, Charley Chaplin volt az, akinek az élete első éveivel kezdtem a mai történetet. Vagy Sharon Stone-nal jobban tudsz azonosulni? Kell neked egy stroke, mint amit ő kapott 2001-ben, ami a 18 millió dolláros vagyonát elvitte, és évek teltek el, amire újra munkába tudott állni?

A nehézségeink számunkra hegyek. Csakhogy mindig van egy magasabb, megmászhatatlanabb hegy.

Más élete olyan csábító…. azonban mi lenne, ha csak egy pár percre elképzelnéd a te valódi életedet, úgy, ahogyan valóban élhetnéd?

Talán nem lenne benne hollywoodi csillogás, de dráma biztosan és persze öröm is, ami mind csak a tiéd.

Ez az egész történet egy beszélgetés miatt jutott az eszembe.

És a beszélgetés egy régi emléket hozott fel, ami vagy 15 éve zajlott köztem és egy csoporttársam között.

Kivételesen egy pasi ült velem szemben- a klienseim háromnegyede nő.

Amikor beszélgetni kezdtünk, még nem gondoltam, hogy egy "terápiás ülés" lesz, hiszen a Novotel kávézójában ültünk, és éppen egy BNI rendezvényről érkeztünk. Csak ott ismerkedtünk meg és talán két mondatot beszéltünk, amikor megkért, hogy üljünk le egy kávéra.

• Mit tehetek érted?
• Igazából… nem is tudom, csak kell valaki, aki megért.
• …

Vállalkozó volt világ életében, talán az iskola után volt 2 évig alkalmazott. Nem volt milliárdos, de sokkal jobb életet biztosított a családjának, mint az átlag, a neje is dolgozott a gyerekek már kirepültek és most válnak. Neki meg semmi nem sikerül. A vállalkozás halott, a házasság kuka, a gyereki pedig… nos, szerintük apa egy seggfej.

Nem, ezt nem mondta ki… de amikor azt hallod, hogy a gyerekek nem állnak szóba az apjukkal, és már nem ötévesek, hanem 25, akkor erre nincs is szükség.

• Szerinted, mi volt a legnagyobb hiba, ami miatt félrement a kapcsolat?
• Amikor megismertem a feleségem, azt gondoltam, milyen csodás anyja lesz a gyerekeimnek! Mindig nagy családot akartam, és ő pont olyan nő volt, akivel ezt meg lehetett valósítani.
• Értem. És miért vetted el?
• Háát, most mondtam el…

Igen, most mondtad el, hogy tetszett, de nem voltál halálosan szerelmes, vagyis nem volt érzelmi alap, ami szeretetté szelídül, és nem voltak tervek sem az életre, csak szüljél, had örüljek…durva?

A legdurvább, hogy a házasságok 99%-ában nincsenek tervek. Nincsenek megbeszélések, hogy mire akarunk jutni az életben és hogyan tudunk ketten, csapatként eljutni odáig. Az egyetlen, amit mostanában már kezdenek a párok megbeszélni, hogy akarnak-e gyereket. De még ezt sem mindig.

Aztán kirepülnek a gyerekek, akik látszólagos értelmet adnak két ember érzelemszegény kapcsolatának és jön a felismerés, hogy minek vagyunk együtt?

Persze a nagy szerelemből is lehet hideg tél, mert a kimondatlanság, a terv nélküliség, a vágyak egyeztetése nélküli közösség nem működik.

Ahogy nem működött sohasem, amit Freud hisztériának minősített és így is kezelt, és a szexualitás akkor és ott nagyon reális probléma lehetett, hiszen nem mindig ahhoz kellett hozzámenni/elvenni, akit valóban kívántál minden szinten. Csak azóta hány év is telt el? Vagy száz?

• Mit szeretnél tőlem hallani?
• Nos… volt, vagy van egy kapcsolatom pár éve.. és most annak is vége.

Nahát, nahát…

• Tehát szeretőd van évek óta és nem érted, miért válik az asszony?
• Nos, nem tudnak egymásról…

Nos, te csak azt hiszed. Lehet, hogy nem ismerik egymás keresztnevét, de hogy a nejed tudja, hogy megcsalod, abban biztos lehetsz, a feleségek mindig tudják…

• Értem. Tehát a házasságod ÉS a szerelmed is befuccsolt. Mi a valódi gondod? Mi az, ami miatt taszítod magad körül azokat, akiket elvileg szeretsz, vagy szerettél?
• Nem tudom! Megőrülök! Mintha mindenki csak akadály lenne az életemben, a terveimben! Egyedül mindig mindent megoldottam! Most meg kinullázom magam hónapról hónapra, nem jön a pénz, nem tudok váltani és semmi nem olyan, mint amilyennek elképzeltem!
• Milyennek képzelted?
• Annyi tervem volt! Annyi mindent ki akartam próbálni és elterveztem, hogy külföldön fogok élni és sikeres leszek, meg gazdag és csak utazgatni fogok így hatvanévesen, helyette semmim sincs, mert a válással mindent visz az asszony és a szerelmem sem ért meg és egyedül vagyok és mindig én vagyok az utolsó!
• ….

A soha el nem ismert kisgyerek fellázadt, csak kicsit későn. A középső gyerekek klasszikus érzése, hogy nekik mindenből mindig kevesebb jut, mint a másik két gyereknek, akiből egyik a nagy, okos gyerek, - akit általában sikerül parentifikálni, a kicsi meg a "kicsi", akinek mindent szabad . Csak idő nincs általában rá. Főleg hatvan évvel ezelőtt, amikor még munka után ment a másodállás, vagy a kiskert, ahol ténylegesen megpróbáltak mindent megtermelni, amit csak lehetett. A középső gyerek pedig sok esetben csak lógott a rendszerben, mint egy ottfelejtett, áram alatt hagyott vezeték. Nem volt nagy okos, és nem volt kicsi baba sem. Állandóan meg akar felelni, hülyeséget hülyeségre halmoz, csak azért, hogy figyeljenek rá. És persze nehogy kritizálni merd, mert azonnal megsértődik. A párválasztásban is jellemzően olyan párt keresnek, akivel versenyezhetnek, ezért aztán nem mindig egyszerű velük a kapcsolat, hiszen ha győznek, elveszik az izgalom, ha pedig nem képesek felülkerekedni, inkább kilépnek, mert a kudarcot rosszul tűrik. Ez a kettős féltékenység és versengés az egész életüket végigkíséri, ami persze kiváló hajtóerő lehet, ha az illető hajlandó dolgozni önmagán. (Adler vizsgálatai)

Nem volt alkalmas a hely egy terápiára, de az úr sem, mert a terápiára is meg kell érni..Az igazság sokszor fáj. Ha személyre szabottan hallod akkor is, ha társadalmi szinten szól, akkor pedig beláthatatlan következményei lehetnek..

Charlie Chaplint az 1940-es, '50-es években a McCarthy-korszak kommunistaellenes boszorkányüldözése érte el. Bár sosem volt kommunista, nyíltan kritizálta a kapitalizmus túlkapásait, támogatta a munkásjogokat, és gyakran szólt bele társadalmi kérdésekbe – ez elég volt ahhoz, hogy gyanússá váljon. Ráadásul nem volt amerikai állampolgár, és amikor 1952-ben Svájcba utazott egy filmpremierre, az USA megtagadta a visszatéréshez szükséges vízumát, "erkölcstelen magatartásra" és "kommunista szimpátiára" hivatkozva.

Így egy némafilmes géniuszt nem kitüntetés, hanem száműzetés várt. Chaplin ezután soha nem élt többé Amerikában, Svájcban telepedett le – és csak húsz évvel később hívták vissza, amikor már mindenki tudta: a kis csavargó sosem volt veszély, csak túl sok igazságot mert kimondani. Halála előtt a Brit Birodalom Lovagja lett, Sir Charlie Chaplin....