78.... Lehetőség

"Már végigjártam a környék tüzelőtelepeit, elmentem a csúszdára is, de eredménytelenül. Manapság minden beszerzés nehéz. Aztán valaki ajánlott egy külvárosi pincét, melynek életrevaló és mozgékony vezetője állítólag bármilyen tüzelőfajtát elő tud keríteni, föltéve, hogy az ember visz egy kis rumot.

Venni se kellett; volt otthon rumunk, méghozzá valódi kubai. Megtaláltam a pincét, ahová nyolc lépcsőn kellett lemenni. Még félúton se voltam, aktatáskámban a rummal, amikor lentről felkiáltott egy férfi:

- Német demokratikus brikettünk nincs!

Lementem, köszöntem, kipakoltam a rumot a szénporos bádogasztalra.

- Arra nekem nincs is szükségem - mondtam.

- Hanem mit tetszik parancsolni? - érdeklődött a vezető, egy futó pillantást vetve a rumra.

- Én egy kis hasadóanyagot szeretnék venni - mondtam.

Eddig akármerre jártam, mindenütt kerek perec megmondták: nincs. De ő közelebb lépett a rumhoz, elolvasta a feliratot, elnézte a címkére rajzolt cukornádat, aztán így szólt:

- Hát egy kis uránszurokércet talán össze tudok kaparni.

Ezen nevetni kellett.

- Maga jópofa! - mondtam neki. - Mit képzel rólam? Hogy majd otthon, egy teakonyhában nekiállok házilag dúsítani?

Fogtam a rumosüveget, visszaraktam az aktatáskába, amitől a szenes mindjárt engedékenyebb lett.

- Nem kell azért rögtön elrohanni. Szíveskedjék pontosan elmondani, mi tetszik, és aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni.

Mintha nem tudná - gondoltam -, de azért szép türelmesen elmagyaráztam, hogy a szokásos atomtöltetre, vagyis nagy tisztaságú uránium 233 izotópra van szükségem.

- Persze, ha nincs - tettem hozzá -, akkor egy kis plutónium 239 is megteszi.

Újra elővettem a rumot, és visszatettem a szénporos bádogasztalra. Nem szóltam semmit. Szólni ő se szólt, csak hátravitte az üveget, és betette egy rozoga iratszekrénybe. Minek annyit beszélni? E némajátékkal kölcsönösen elmondtuk egymásnak, hogy az ügyletet nyélbe ütöttük, most már csak a forma kedvéért akadékoskodott a szenes.

- Ha szabad kérdeznem - érdeklődött -, hordozórakétája már van?

- Van - mondtam kurtán.

Nem mentem bele a részletekbe. 

Ha elmondanám, mennyi utánjárásomba került, amíg rátaláltam arra a bizonyos csillaghegyi kisipari szövetkezetre, ahol - persze nem egy üveg rum, hanem egy angol mechanikás pianínó és hat vég lepedővászon szétosztogatása árán! - nagy nehezen összefusiztak egy közepes hatósugarú rakétát, ezzel csak fölverném a hasadóanyag árát. 

Számításom bevált. A szenes meglepően olcsó árat mondott, s én leszámoltam a pénzt a bádogasztalra.

- Valami edényt hozott? - kérdezte.

- Nincs nálam semmi.

- Akkor két forint üvegbetétet kérek.

Kifizettem az üvegbetétet.

- Dugója nincs? - kérdezte.

Dugóm se volt.

Felsóhajtott. Aztán széthasított egy újságlapot, összecsavarta, s úgy-ahogy bedugaszolt vele egy piszkos parádi vizes üveget. Abból a rozzant szekrényből vette elő, ahova a rumot dugta az előbb.

- Becsomagoljam?

- Nem szükséges - mondtam.

- Legyen máskor is szerencsém - mondta a szenes, és előzékenyen felkísért a lépcsőn. Ott megkérdezte:

- Remélem, békés célokra szolgál?

- Az csak természetes - mondtam.

- Csak mert olyan nagy viccmesternek látszik - mondta, és tréfásan megfenyegetett az ujjával." (Örkény István)

Jól szórakoztál?

Az elképzelhetetlen mindig vicces.

Pedig a fentiek megtörténtek. Anyukám mesélte, hogy az 50-es években bármit be lehetett szerezni kéz alól. A nyugati ruháktól a gépfegyveren át a tengeralattjáróig.

Sokan ma sem hiszik, hogy tényleg bármit...

Ha te sem, akkor te is csóró vagy ezek szerint, de legalábbis nem vagy túl elégedett azzal az élettel, amit élsz.

Nyugi. Nem akartalak megbántani.

Csak megmutatni, mennyi korlátot is állít eléd a saját elméd.

Hogyan beszélgetünk?

Nem tudom megcsinálni, képtelen vagyok túllépni a kapcsolatomon, bármennyire is vágyom rá, nem adatik meg, soha nem tudtam elképzelni magamat, ahogyan éppen megemelik a fizetésem, bármennyire is vágyom rá, elérhetetlen maradt, nincsen nekem olyan hátszelem...

Ismerős fordulatok?

Az elménk a neveltetésünk által egy határokkal körülvett terepet mutat nekünk, amiben mozoghatunk.

Ezt szinte lehetetlen áttörni. Csak keveseknek sikerül.

Apropó... megfigyelted, hogy mára egyre magasabbak a kerítések, és egyre inkább igyekszünk a belül lévő tereket rendezni, nehogy esetleg kikívánkozzon a lurkó?

Ösztönné válik a neveltetésünk által a társadalmi korlát. És ezért olyan telhetetlen az, akinek ezt sikerül átlépnie.

Pedig mi is van a korlátok mögött? Egy másik lehetőség, egy másik valóság!

Megelégedni annyival, ami van, kisszerű. A kisszerű embernek pedig kicsinyesség a jellemzője. Valójában megágyaznak saját jelentéktelenségüknek.

Hiszen az emberi szabadság határtalan.

Az egyetlen dolog, amit el kell döntened, hogy szabadon kihasználod a képességeidet vagy sem.

Ahhoz, hogy el tudd engedni a vágyaidat, hogy eggyé merj válni az egész emberiséggel, merned kellene igazán naggyá lenni. Ez a te ajándékod a mindenségnek. Teljes önmagad.

Ehhez elengedhetetlen, hogy elfogadd, és megszeresd azt, aki vagy. Így megérted, hogy életed pontosan azt nyújtja számodra, amire a legnagyobb szükséged van.

Azt kérdezte egy kliensem, miféle lehetőség a szegénység?

Annak a lehetősége, hogy egy jó nagyot ugorj. Amikor már nincsen lejjebb, szilárd a talaj az elrugaszkodáshoz.

Ugrasz?