Hass!
"A neurotikusnak nem terápiára van szüksége, nem is egy apára, aki törődik vele, hanem egy mesterre, aki megmutatja neki, hol tévedt el az úton."
Már nem is emlékszem, melyik tanáromtól hallottam a fenti mondatot. Arra viszont igen, hogy utána elmondta, a mesterré válás nem rivaldafényben történik. Mesterré azok a jól-rosszul megoldott, de minden esetben jól megértett apró cselekedeteid tesznek, amin az életben keresztülmész.
Az igazi mester kételkedni mer. Meg meri kérdőjelezni a saját tudását, merés szeret tanulni a tanítványaitól és soha nem jut eszébe megkötni, magához láncolni anyagi vagy szellemi haszonért őket.
Te hány ilyen mestert ismersz?
Tele vagyunk hamis prófétákkal. Pár napja megdöbbenve olvastam, hogy a mai legmodernebb spirituális technika segít megszabadulni az érzelmeidtől. Esküszöm, hogy a gyalog galopp jutott eszembe! Egy viccből mára "komoly"sport lett, bár én csak röhögni tudok rajta.
És bár én magam is szeretem a Star trek sorozatot, egyetlen porcikám sem vágyik arra, hogy Spokká váljak.
Az érzelmeink nem múló szösszenetek! Nem is azért vannak, hogy megkeserítsék az életünket. Értelmük, üzenetük van.
A félelem segíti az őzet elmenekülni, az oroszlán a harag ősi érzésétől hajtva védelmezi a területét. Minden alapérzelmünk egyetlen ősi ösztönre vezethető vissza, a túlélés legfőbb kihívására.
Az ember bonyolult érzelmi rendszerét a bűntudat segíti.
Talán soha nem gondoltál még erre segítőként.
Hogy könnyebben elképzeld, mire is gondolok, hoztam neked egy történetet.
Élt egyszer Kína északi részén egy asztalos. Igen ügyes keze volt. A környéken minden családban ott álltak a bútorok, amit ő készített. A műhelyét mindenki csak "Hetesként" ismerte.
Egy napon a műhelyébe menet egy fiatal ember alig élő testébe botlott. A srácot láthatólag valakik ugyancsak megverték, ráadásul bűzlött az alkoholtól.
Az asztalos felemelte a földről, hazavitte, lefürdette, kezelte a sebeit, sínbe tette eltört lábát és hosszú napokig ápolta, mire a fiú magához tért.
Amíg kanalanként etette az erőt adó levessel lassan megtudta,hogy a gyereknek senkije sincsen, nincsen hol lakjon.
A fiatalember nem is értette miért olyan jó hozzá egy idegen.
Amikor felépült, az asztalos tanítani kezdte a maga mesterségére. A fiú nagyon ügyes kezű volt, de rendkívül lusta.
Pár napig rendesen dolgozott, utána azonban megint késett vagy be sem ment a műhelybe.
Jó hét hónap után aztán úgy gondolta, hogy elég volt az absztinenciából, és egy este, amikor a házigazdája lefeküdt, bezárta a szobája ajtaját, egy égő gyertyát hagyott az asztalán és elment a kocsmába inni.
Pár óra múlva hallotta, hogy a tűzoltók kivonulnak egy házhoz, de nem törődött vele. Zajosan ünnepelt és csak hajnalban indult hazafelé.
Az utcán sűrű füst gomolygott, az asztalos háza, aki ápolta és munkát, szállást adott neki teljesen leégett. Csak a szerszámai maradtak meg. Az ember, aki olyan sokat tett érte, halott volt. Csupán elszenesedett csontok maradtak belőle.
A fiatal fiú szinte lefagyott a bűntudattól.
- Mester -kiáltotta, -fogadom, hogy újjáépítem a műhelyed, a házad és soha többet nem iszom. Folytatom a munkád, amit te olyan nagy szeretettel végeztél.
A fiú eltakarította a romokat és minden egyes napon azon dolgozott, hogy helyrehozza a kárt.
Néha úgy érezte, mestere csendben figyeli, és szinte hallotta biztató szavait.
Nagyon közel érezte magához. És ebben nem is tévedett. Az asztalos alig 500 kilométerre tőle, új műhelyében sokat gondolt rá. Az új műhelyt a szomszédai csak úgy ismerték a "Nyolcas".
Mi a bűntudat? Miért van ma oly sok SNI-s gyerek? Erről szólnak ezen a héten az írásaim. Várlak holnap is.