Hófehérke almája
Vékony, negyvenes nő. Hű, de egyben van! Mit keres ez itt? Csupa mosoly, magabiztos tudás, látszólag nincs semmi bibi. Aztán kiderül, válik. Nehezen indul a dolog. Annyi éve hárítja a dolgokat, hogy mára már a kifelé kialakított arc betonba ágyazódott. Kéne egy légkalapács... Kell egy jó indítás, különben sosem kezd a maszk repedni...

- Nagyon jól nézel ki! Kár, hogy a szemed kimarad a buliból. Így egy kissé hamis az összkép!
- Kösz...
- Mi történt a szemeddel?
- ŐŐŐŐ... szülés közben megszakadt az izom.
Tudom én azt... az enyém is pont ilyen volt, még most sem egyforma.
- Ugye tudod, hogy mindennek, ami történik velünk, üzenete van?
- Aha.
- Szerinted ennek mi volt az üzenete?
- Nem foglalkoztam vele...
- Vesd le a maszkodat... Amikor az arc két oldala ennyire nem szimmetrikus, akkor női ágon egy folyamatosan visszatérő viselkedésminta miatt szenvednek. Az a feladatod, hogy oldd meg.
- Már ne haragudj, de ez elég nagy marhaságnak tűnik...
- Rendben. Minek jöttél?
- ...azt hiszem el fogunk válni... ...úgy érzem, mindenki ellenem fordult. A szüleim, a gyerekeim, a barátaink... mindenki. Fogalmam sincs, miért teszik!
- Mesélj egy kicsit a kapcsolatotokról!
- Majdnem húsz éve élünk együtt, van két gyerek, már nagyok, vállalkozás. Sokat dolgoztunk, és egyszerűen nem tudom, minek vagyunk együtt. Egyik reggel ránéztem a férjemre és azt kérdeztem magamtól, hogy ki ez a pasi és én minek fekszem mellette? Aztán elszégyelltem magam és sírva fakadtam. Ez már fél éve volt. Próbáltam megoldani, többet beszélgetni, de soha nem ér rá. Próbáltam jobban odafigyelni rá, jobban szeretni, de nem is érdekli. A végén már utáltam magam, amiért engedtem, hogy hozzám érjen. Aztán rájöttem, hogy semmi nincs, ami összetartson bennünket, hogy valójában soha nem is volt!
A fenébe! Ez a csaj ugyanazt meséli, amiben én éltem! Kezdek rosszul lenni! Most megy végig mindazon, amin én pár éve! Most mit csináljak?! Istenem! Ugye ezt nem gondolod komolyan?! Ki lesz itt és most a kliens és ki a terapeuta??? Küldjem el máshoz?
Közben előkerül a zsebkendő... a csaj úgy sír, mint egy hároméves, akinek elveszett a kedvenc macija.
Minden csepp könnyért hálás vagyok. Időt kapok összekapni magam. Gyerünk! Most mutasd meg, hogy mennyit érsz!
Újra beszélni kezd, szinte ömlik belőle a szó. A történet kísértetiesen ismerős. A lányukat feltételes szeretetben felnevelő szülők, korai férjhezmenetel, mint menekülés egy társadalmilag elfogadott státuszba, onnantól meg munka munka hátán, meg gyereknevelés. Kifelé mutatott álboldogság, mi vagyunk a tökéletes család, pukkadjatok! Miközben belül semmi nincs, ami valódi tartalommal töltene meg egy kapcsolatot. Én csak Hófehérke almájának hívom...
Kívülről csábító, vágyódsz rá és irigyled, belül meg mérgező az egész. Megnyugszom. Fenemód ismerős terepen járok. Minden csapdájában megfordultam.
- Miért mentél hozzá?
- Szerelmes voltam...olyan tökéletes pasi volt! Pont az ellenkezője, mint az apám...
- Biztos?
- Persze. Apám szerelő típus, a házban mindent ő javított. A volt férjem még egy polchoz is inkább szerelőt hívott... Figyelmes volt velem, apróságokra is figyelt...
- És persze mindig megbeszéltetek mindent és közösen döntöttétek el, hogyan tovább...
- Jaj, arra soha nem volt idő. Amit gyorsan el kellett dönteni, azt a férjem megoldotta. Nekem nem is kellett velük foglalkoznom.
- Bocs, de te mondtad, hogy mennyire odafigyelt... Akkor gondolom érdekelte a véleményed.
- Nem volt fontos nekem, hogy mi történik. Főleg a kocsikban döntött, meg a pénzt is ő kezelte. Én meg szóltam neki, hogyha kellett valami, és ha volt rá pénz, megvette.
- Ki döntötte el, hogy van-e rá pénz?
- Hát ő tudta, hogy milyen kiadásokra kell még...
A levegővételt meg az aznapi menüt eldönthetted kedves. Másba nem volt beleszólásod...
- ...miben döntöttél te?
- Hát....
Egy kép lóg a falon. Valami régi cukrászdai jelenet. Asztalok, székek, egy régi fogas. Az egyik asztalnál kitekeredett pózban egy nő ül, előtte egy szál rózsa. A pultos kisasszony bóbitában, a kirakatüvegen túl emberek sétálnak.
- Nézd csak azt a képet! Jó régi lehet! Ha itt és most cserélhetnél egy napra bárkivel vagy bármivel azon a képen, mi lennél?
Elneveti magát.
- Ez most komoly?
- Persze. Nem szeretsz játszani?
- De. Miért is ne!
- ...az a szék ott a sarokban...olyan jó lenne...
Egy szék a sarokban... egy tárgy, aminek nulla önrendelkezési joga van, ami semmiféle beleszólással nincs a saját sorsába, amit bárki, bármikor kérdés és engedély nélkül oda tesz, ahová akar. Cserébe a felelőssége is nulla.
- Tulajdonképpen mi is van azon a képen?
- Valami cukrászda. Talán ősszel... Üres, csak egy nő van benne, ja meg a pincérlány. A nőnek biztos randija volt, mert ott a rózsa. Sok szék, asztalok...kicsit kopott az egész.
- Miért pont az a szék? Mesélj egy kicsit róla!
- Olyan nyugodtan áll ott. Senki nem piszkálja, igaz nagyon nem is használják, ott bent a sarokban... De onnan lehet rálátni az egész cukrászdára a legjobban. Meg olyan finom karcsú... semmi felesleges cicoma, belevész a háttérbe, olyan gondolkodós...
Drágám. Az vagy. Egész eddig így éltél. Csak a gondolkodás maradt el...
- Miért is mentél valójában férjhez?
- Szerelmes voltam!
- Oké. Miért nem költöztetek össze, vagy jártatok még egy évet, amíg te tanulsz, vagy dolgozol?
- Dolgoztam!
- Persze. És ki osztotta be a pénzt, ki mondta meg, hogy mire van és mire nincs? Ki vállalta fel a felelősséget az egész buliért?
- ...
- Kényelmes volt, igaz?
- ...
- Miért is mentél férjhez?
- Nem tudom...
- Ki mondta meg otthon, hogy mi fog történni?
- Az apu...
- Amikor a magad lábára kellett volna állnod, amikor elvileg felnőttél akkortól...
- ...a férjem...
- Kerestél egy másik apucit, aki megmondja, aki vállalja a felelősséget?
- De én vállaltam a gyerekeket, a munkát, a tanulást! Egész életemben ott voltam mellette és mindent megcsináltam, amit csak akart!
- Persze. És jól is csináltad. Csak közben minden felelősséget elhárítottál magadról. Miért félsz ennyire az önállóságtól?
- Ez nem igaz! Mindig vállaltam a felelősséget azért, amit csináltam!
- Rendben. Mi volt a te felelősséged, ebben a buliban?
- A gyerekek!? Amit a vállalkozásunkban rám bíztak az is...
- Jó. Szóval mi volt az, amiért egyedül CSAK TE feleltél?
- Minden felelősség az enyém volt!!!
- Valóban. Minden felelősség, ami egy széké...
- Gonosz vagy!!!
- Persze.
Kié volt valójában minden felelősség?
- ...A férjemé...?
- Miért hagytad?
- Nem tudom...
- Anyukádék hogyan döntötték el, mi történjen?
- Apu dönt. Anyu meg berzenkedik, vitatkoznak, de mindig az volt, amit az apu mondott. Utáltam.
- Akkor miért csináltad ugyanúgy?
- Én nem ugyanúgy csináltam!
Én nem vitatkoztam...
- Jobban gyűlölted a puskaporszagot, mint amennyire fontos volt, hogy a te véleményed is jelen legyen?
- Akkor most a szüleim miatt vagyok ilyen?
- Magad miatt vagy ilyen.
Mit szeretnél tőlem?
- Nem tudom... Azt hittem, megértesz és adsz valami tanácsot...
Nem is tudod, MENNYIRE értelek! Valójában nem tanácsot akarsz, hanem keresel valakit, aki helyetted megoldja, aki átvállalja a döntéssel járó felelősséget, akire gondolatban mindent átháríthatsz, és ha baj van, mutogathatsz, hogy de te akartad, te tanácsoltad, te mondtad! Úgy akarsz megváltoztatni egy helyzetet, hogy a megszokott komfortzónádból ki ne kelljen lépni! Miért fél valaki ennyire konfrontálódni? Vajon hány pofonon van túl, ami miatt ennyire el akarja kerülni a tényleges, vagy képletes verést? Biztosan jó tanuló volt. Talán sokat dicsérték az eszét, most meg retteg attól, hogy olyan feladattal találkozik, amiben alulmarad. Akkor hogyan magyarázza meg magának, hogy egy okos nő csinálhat butaságot, és veszíthet is?
- MIRE szeretnél tanácsot kapni?
- ..................................
- Azt mondtad, adjak VALAMI tanácsot. Csinos a ruhád, bár szerintem neked a piros jobban állna. Tessék. Tanács.
- Nem az öltözködésemre gondoltam...
- MIRE gondoltál?
- .............................
Tanács... azt valami konkrét dologra lehet adni. De ez a nő még nem is tudja, mit akar. Valójában csak felvetődött a válás, de még azt sem döntötte el, hogy valóban el akar-e válni. Én nem fogom azt mondani neki, hogy váljon el! Nem az én döntési jogom.
Tanácsot konkrét dologra lehet adni. Amikor az illető már tudja, hogy mit akar, és azt szeretné tudni, hogy hogyan jut el odáig. Neki előbb azt kell eldöntenie, mit is akar VALÓJÁBAN.
- ...Tényleg nem tudom, mit is akarok... vagyis tudom, de ANNYIRA félek lépni!
- Mi az, amire itt és most már rájöttél?
- Talán az, hogy tényleg mindig a kényelmesebb és egyszerűbb utat választottam. Hogy mindig másra bíztam a döntéseket. És most itt egy helyzet, amiben ha megfeszülök, akkor is nekem magamnak kell döntenem.
Aki új világot akar építeni, annak merni kell lerombolni a régit. A kapcsolatokkal, az érzésekkel, a hittel együtt. Hogy mivel célszerű kezdeni? Én a félelmeimmel indítottam...
Bemutassalak önmagadnak?