Most szakítunk, vagy felmondasz?
Most szakítunk, vagy felmondasz? - egy határkijelölés története.
Van akkor is élet, amikor a szerelmed felrúg egy megállapodást és kilép az életedből a közösen megbeszélt változási folyamat közepén?
"A coachok, a pszichológusok azok, akik habos- babos fejkendőben mosolyogva lebegik végig az életüket. Nincsen semmi bajuk, csak az a dolguk, hogy a bajaimmal foglalkozzanak"
Na, akkor most mítoszt döntünk. Tudjátok a segítők- tök mindegy melyik kategória- ugyanúgy emberek.
Van egy coachnak, pszichológusnak párkapcsolati gondja?
Hogy a fenébe ne volna!
Emberből van, nem viaszszobor!
Ráadásul a párkapcsolat másik fele a legtöbb esetben nem terápiás szakember, "csak" ember és jaj neked, ha terapeuta foglalkozással beszélni akarsz vele a saját párkapcsolati problémáitokról! Azonnal megkapod, hogy ne akarj megjavítani, vagy ne analizálj!
Válogathatsz.
Aztán persze az egész megy a levesbe, mert mitől is javult volna meg, ha nincs fogadóképesség a másik részéről?
A "legaranyosabb" sztorit hallgattam meg egy szerdai napon:
- Úgy döntöttem, hogy május végén, június elején hazaköltözöm anyámhoz. Vége.
- Értem- miközben a pofácskám harapdáltam, először a sírást elszorítva, majd a röhögést megakadályozva. - Most szakítunk, vagy felmondasz? Csak mert nem tudtam, hogy alkalmazásban vagy… bár amennyire nem vettél részt a lakás kiadásaiban az utóbbi 5-10 évben, az alkalmazott valószínűbb.
- Csak gondoltam a gázszámlára…
- Arra, amit 3x voltál szíves kifizetni 10 év alatt?
- …
A többit inkább zanzásítom, aki volt hasonló helyzetben az pontosan tudja, mi történhetett.
"Mert én vagyok mindig az utolsó" és "jobb lesz egy kis szünet a kapcsolatunkban" bővített változatai…
Ezt a klisét már én is végigéltem. Érdekes módon ezek a "jobb lesz kicsit külön" stádiumok pont arra az időszakra estek, amikor anyagilag valami miatt kicsit megpadlóztam. Amikor dőlt a lé, soha senki nem akart költözni. Ugye, hogy nem csak a nők anyagiasak?
Azonban van az a pillanat, amikor kimondod, hogy az életed nem átjáróház. Amikor leszögezed - na nem a kedvesed, mert bármennyire szeretnéd, most szólok, hogy büntetendő-, hanem azt, hogy ezen az ajtón csak kifelé vezet már az út.
Ez nem megsértődés, nem kicseszés a másikkal, hanem egyszerűen meghúzod a határaidat. Elmondod vele, hogy az érzelmeid nem arra valók, hogy bárki csiki-csukit játszon velük, mert ez az oviban még elmegy, de te felnőtt kapcsolatra szerződtél, nem az ovis stílusra.
Nehéz? Baromira!
Megszakadsz benne, és a poklot is előbb szeretnéd, mint ezt a helyzetet.
De túlélők vagyunk!
Én is túléltem és te is túl fogod.
És igen.
Nincs idő a sírásra- majd éjjel.
Mert dolgoznod kell azon, hogy NEKED jobb legyen.