Niokarjaliora

Niokarjaliora, az utolsó lemúriai főpapnő szól hozzátok

Oh, Édes Istenem! Az ember, a te csodád, méltatlan teremtményeddé vált! Megadtad az embernek az élet csodáját és nem becsülik. Pénzre, vagyonra váltják a szeretetet, egymás ellen harcolnak és feltételezések mentén ítélkeznek. A ma embere semmivel nem különb, mint a vadember, sőt még rosszabbá lett, mert a vadak az életük védelmében öltek, a túlélésért, míg a mai ember a vagyonért, a hatalomért tapossa sárba a másikat.

A bölcsességek leperegnek róluk, lelkük sír a testbe zárva, hiszen nem képes visszatérni hozzád, mert alacsony tudatú lényként újra és újra létbe száll, hogy megtanulja végre feladatát. A lélek kétségbeesetten üzen újra és újra nekik, de nem értik, ezért egyre súlyosabb betegségek sújtják a fizikai testük.

Eladták az élet szentségét és pénzre váltották, az eszközből hamis istent és célt állítva maguk elé. Hamis bálványok után rohannak, melyek a hatalom más és más képében kísértik őket. Démonaik egyre nagyobb erővel szorítják sarokba őket, ahonnan az elme már nem talál kiutat.

Minél távolabb kerülnek tőled, annál bolondabb eszmékért lelkesednek. Minél messzebb űzi őket a valóságnak hitt délibáb, annál kevésbé értik valós céljukat. Rabszolgái saját démonaiknak.

Mert aki bűntudatból szeret vagy adakozik, annak bűnként száll fejére vélt jótette is. Hiszen adni csak a bőségből lehet, abból a bőségből, ami minden ember sajátja.

A ma embere koldus, miközben vagyonán ül, aminek nincsen tudatában. Ezért aztán szegényen hal meg, bármekkora vagyon is marad utána.

A földi élet olyan, mint önmagad árnyéka: meglátod benne mindazt, ami tanulnivalód. És olyan, mint az Ördög lapja a Tarotban: erő, mely folyton rosszra tör, mégis jót cselekszik. Jót cselekszik azok számára, akik képesek a tanításból okulni.

Légy hát elég bátor, hogy tanulj és újrakezdj, és legyél elég bölcs, hogy megértsd a tanításokat.