Visszacsatolás

Az alábbi történet nem napló. 

Nem vallomás. 

Nem egyetlen ember története.
Hanem sokaké.

Darabokban. Foszlányokban.
Egyetlen nő hangja, aki lehetnél te is. Vagy az anyád. A lányod. A barátnőd.
Vagy az a nő, aki a boltban mögötted áll.
Olvasd el. Aztán hunyd be a szemed.
És mondd ki magadban: én hol vagyok ebben a történetben?

Amikor a nő belépett a munkaügyi központba, már kész tervei voltak. Amit nem tervezett be, az a magyar ügyintézés végeláthatatlan útvesztője.

Leült az ügyintéző elé, és összemosolyogtak.

• Mit keres ez a nő itt? – villant át a hivatalos közeg agyán…
• Mit keresek én itt? – villant be a kérdés a nő fejében..aztán az utolsó hónapok hirtelen végigszáguldottak a fejében:

Egy évvel ezelőtt kezdődött… vagy talán még korábban, csak sehogy sem akartam tudomásul venni, és különben is az ember gyereke a saját életét még sokszor visszafelé is nehezen érti.

Szakmaváltás- életváltás mondják azok, akik már többször végigcsinálták. Nekem is új életet dobott a gép. Most nem milliós fizetés várt, csak sok munka és még annál is több és persze az igazi magyar valóság a maga elintézhetetlenségével, lassúságával és alulfizetettségével.

Mintha Herzbergről soha ne hallottak volna még ebben az országban…

Mintha a pszichológia különböző ágai és tudása csak azért létezne, hogy a kormányzati narratívát lehessen mire építeni..

Spanyolország után túl éles volt a váltás, és nem a jó irányban.

Miért is vagyok itt- villanások ugráltak a fejében az elmúlt egy évből:

• amikor kiderült, hogy nem mehet vissza az imádott országba, mert itt van kötelessége
• amikor ez a váltás megbetegítette, mert annyira utálta az új helyzetet
• amikor sírt éjjel, mert mintha száz évet csúszott volna vissza az időben lehetőségekben és emberi kapcsolatokban… egy idióta rendszer még annál is faramucibb időutazása a külhoni jelenből a kis magyar jelenbe.
• a pánik és a depresszió keveréke, a fizetés hirtelen harmadolása miatt
• a félelem, hogy hogyan lesz ezután

Eszébe jutott a másik nő, akivel együtt utaztak a gépen, és aki ugyanúgy rettegett hazajönni, de nem volt más lehetősége. A külföldi jó kereset kevés lett volna egy magánápoláshoz az anyjának kint külföldön.

• Gyere haza fiatal?- kérdezte a szomszédja.
• Gyere haza, mert az anyut nincsen aki ellássa…- válaszolta.
• Dugd be egy otthonba.
• Tessék? Nem haldoklik, csak megöregedett.
• Na és?! Te fiatal vagy, éld az életed, az anyád meg törődjön bele, és örüljön, hogy van, aki ellátja.

Emlékszem, úgy mentem el a szomszéd mellől, mint ha viperát látnék, vagy inkább egy csörgőkígyót. Soha többet még csak nem is köszöntem neki.

Anyám sóhaja, itt vagy, fiam… hirtelen elfeledtette velem, mennyire sokat is veszekedtünk és csak a megöregedett nőt láttam, aki egyszer ugyanúgy volt fiatal, ugyanúgy tele volt tervekkel – de túl kényelmes volt és túlságosan félt attól, hogy bármit is tegyen. Bármit tegyen azért a nőért, aki ő maga.

És persze hogy egyetlen lányt kapott, aki sok mindenben olyan volt, mint ő maga. Csak kicsit harciasabb, csak kicsit akaratosabb, csak kicsit konokabb. De pont ugyanolyan gyáva, pont ugyanolyan sérülékeny, csak fiatalabb kiadásban. Talán ezért nem tudta soha igazán szeretni. Hiába volt a lánya, túl sok mindenben hasonlított és ez a hasonlóság megrémítette.

• Ugyanúgy el fogja szúrni, mint én! – sikoltozott legbelül, de túlságosan el volt foglalva önmaga páncéljával ahhoz, hogy ki is merje mondani..- ezért inkább nem akarta szeretni.

Félt szeretni és félt kimutatni is. Sokkal könnyebb volt önmagát fényezni és úgy tenni, mintha a lánya nem is létezne. A nagyi nevelte. Az a nagyi, aki neki az anyja volt, és akit meg tudott volna fojtani a pocsék házassága miatt.

Most ott állt vele szemben a lánya, akinek nem kellett mondani, hogy megöregedett és nem bírja már egyedül, mert látta. A pocsék házasság 63 évig tartott, de mint általában, most is a férj távozott először.

Egymásra néztek ketten és mind a kettőjüknek ugyanaz jutott eszébe, a férj, az apa állandó fenyegetőzése, zsarolása, hogy egy fél évig sem húzzátok, ha én nem leszek.

A fiatal nő talán soha nem jött volna haza a jólétből, ha erre nem emlékszik.

Az apja még a halálból is fenyegette őket. Pedig ha van igazság, akkor a Pokolban főzik egy üstben a sok kurvázásért és a verésért, amit ketten kaptak.

Vagy ha a Pokol átmenetileg bezárt, akkor talán egy kóbor kutyaként reinkarnálódott, talán abban a kutyatestben, amit pár napja halálra kínzott két kamasz.

A két nő nézte egymást. A fiatalabbik már meg sem próbálta átölelni az anyját, mert nem is emlékezett arra, hogy valaha megölelte őt.

De elhozta a kötelesség és a saját szíve, ami egyszerűen nem engedte, hogy megtagadja az anyját. Bármilyen is volt. A lánya volt annak, aki őt valóban felnevelte, a nagyinak, aki imádta őt, és aki simán tönkrevágta a saját lánya életét. Aki aztán szintén az unokáiban kereste azt a szeretetet, amit nem tudott a saját lányának megadni. Mert csak kapni akart kapni és megint kapni. Mert ezt tanulta meg gyerekként.

Az önzése jó befektetés volt, amikor a nagyi - az anyuka anyja-  túlságosan nevelni akarta, mindig akadt valaki, aki bedőlt a mosolyának és az apró termetének.

Álltak egymással szemben és a csend beszédes volt.

De csak az egyikük hallotta a csendet, a másik fél csak a lehetőséget. A lehetőséget arra, hogy ne egyedül haljon meg.

Ebben a pillanatban az ajtó megint kinyílt, és egy magas pasas lépett be a csomagokkal.

• Csókolom, hogy vagyunk?- a pasi erőltetett kedvessége tapintható volt. Igazából a 16-17 év alatt sem sikerült ebbe a közegbe beilleszkednie.
• Jó napot. – a felelet rövid volt és a mosoly nem futott el az idős nő szeméig.

A két ember között egy láthatatlan, de érezhető feszültség futott át. Az anyós értékrendjében a vő nem ütötte meg a mércét.

Parasztgyerek, parasztmodor.

Persze minél jobban érezte a kritikát a vő, annál jobban rájátszott a szerepre. Tudat alatt, de folyamatos háború dúlt, ami szép lassan ásta alá a kapcsolatot mind a három ember között.

Kis magyar valóság: utálom anyám- utállak téged is mert kevés vagy, és utáljuk egymást mert nem találjuk a szeretet szálát, ami egykor összehozott bennünket. A pasi meg nem is pasi lenne, ha az ő dinamikája nem ez lenne: én vagyok az úr a házban, tök mindegy, kinek a nevén van, ti meg csodáljatok. Egy darabig még próbálkozott megcsinálni ezt azt, hogy éreztesse, fontos, hogy ott van, de pár hónap után belefáradt, még úgy is, hogy a munkája miatt alig egy hetet volt itthon havonta.

Aztán egy napon egy nagy autóval érkezett és szó szerint kilakoltatta magát a két nő életéből. Nem törődve semmivel, nem érdekelte semmi, csak elég volt. Hogy mi lesz azzal, akit állítólag 16 évig szeretett? Az már messze volt és tán igaz sem volt.

Kiszállt, otthagyva őket az életükben, a megoldatlan problémáikkal és a sajátjaival akart foglalkozni- egy fiatal nő oldalán… és mi lesz, amikor majd ő öregszik meg, és a nő költözködik?

Az nem érdekelte.

A megoldás számára sokkal könnyebben jött. Lelépek, amikor helyt kellene állnom. Aztán majd valami lesz. Már egyszer ugyanez lejátszódott köztük.

Akkor volt visszaút. De most már egyikük sem tervezett ezzel.

A nő lehúzta az ágyat, amibe előző este még együtt aludtak. Becsomagolta a második párnát, a második paplant, a második kispárnát.

Elég volt.

Aztán csak ült a fotelban és siratta az életét, a reményeit és a vágyait.

Nem élni nehéz egyedül, hanem megöregedni.

Ne hidd, hogy attól, hogy van gyereked, nem egyedül leszel öregségedben. Az idős kor megértését nem kódolták bele a fiatalokba , még egy egészséges hatvanas sem érti a saját nyolcvan +-os anyját.

Nem érti a tehetetlenséget nem érti a "lustaságot", nem érti a szarkazmust, a másokat kioktató, másokat minősítő beszólásokat. Nem érti, hogy ebből semmi sem szól "másokról". Minden az idős asszonyról szól. A meg nem valósult álmairól, az elcseszett életéről, amit mostanra megértett. De már semmit nem tehet. Még él, de már nincs idő, nincs társ, nincs csecsemő, akiért ő felel. Az unoka, dédunoka az más. Pótlék, de nem a saját gyereked. Imádod, ha hagyják, és közben nézed, hogy kire ütött ez a gyerek, amikor pont olyan, mint a volt férj, a múlt.

Egy kapcsolatban együtt lehet élni valakivel, vagy el lehet válni valakitől. De végiggondoltad azt, hogy amit a legjobban utáltál benne, azt vissza fogd kapni a gyereked minden olyan mondatában, amikor nem értesz vele egyet?

És megöregedsz egy olyan gyerek mellett, aki mindazt mutatja, amit az apjában gyűlöltél. Erre nem lehet felkészülni. Túlélni pedig szinte lehetetlen.

Most is lejátszódott ugyanez, mert a lányok is öröklik apjukból a rájuk eső részt.

Az idős asszony vigasznak szánt szavai több fájdalmat okoztak, mint valaha hitte:

• Különbet érdemelsz.

A lánya ránézett, és becsukta az ajtót, hogy anyja ne lássa a könnyeit.

Valamikor azt állította magáról, hogy képtelen a gyűlöletre.

A földi léttel az a baj, hogy ha képtelen vagy egy érzésre, azt garantáltan megtanítja neked.

Már tudod gyűlölni.

De ez csak még boldogtalanabbá tette.

Vágyott vissza a fiatal felnőtt korába, de nem az ifjúságot akarta, hanem a gyűlölettől akart megszabadulni.

A legtöbb felnőtt nem emlékszik arra, milyen érzései voltak gyerekként- legfeljebb a rosszakra. Visszaemlékezni a múltban a valódi önmagadra nem könnyű, mert az életben tapasztaltak rárakódnak az emlékekre, megmérgezve azokat is, amikben csak szépség és szeretetet volt.

Te ki vagy a történetben? Beszéljük meg!

Foglalj egy időpontot egy telefonhívásra!